És Vann van annyira alázatos a történet súlyait illetően, hogy nem szépíti azt, amelynek óvatosabbá színezése a hiteltelenség – és egyúttal a hatástalanság – irányába lökné egy kislány kényszerű, eszközökben nem válogató, gyorstalpaló felnőtt(ebb)é érését. Mert múlt nélkül a jelen teljes mértékben értelmezhetetlen lenne. "Nem eltörölhető a múlt, nem vonható vissza semmi, a jelenben van szükség elszánásra, felismerésre, ölelésre, lassított tempóra. " Az Akvárium bugyog a kitörni vágyó, és végül ki is robbanó emóciókban, amelyek szándékoltan képezik ellenpontját a fizikai helyszínek és objektumok ragacsos-szürke élettelenségének. Caitlin halak iránt érzett rokonszenvében egy elképzelt, ideális, nyugalom, biztonság és szeretetteli élet ábrándja koncentrálódik, s ahogy a valóságos külső helyzetek és belső késztetések mind erőteljesebben öltenek testet, úgy szakad el az olvasó is ettől az idealizált, és éppen ezért hamisnak lá(ttat)ott univerzumtól. A Sheri iránti ambivalens azonosulási pontok dinamikája tökéletesen reprezentálja a Caitlinben birokra kelő érzelmek hánytorgatását, melyeknek lecsillapítására, illetve másfajta érzelmekbe való levezetésére Shalini tökéletesen kézenfekvő "menedék" – ezért nem lehet "szerelmük" megrajzolása egy pillanatig sem erkölcstelen vagy öncélúan provokatív.
De ez csak hiba. Annyi a jó könyv, nem is értem, minek fordítunk rossz könyveket. Én igyekszem ezt elkerülni. Fordított már prózát, verset is. Melyik volt az a mű, amelyik szakmailag a legnagyobb kihívást jelentette? Mindig a folyamatban levő fordításom a legnagyobb kihívás. Minden próza és vers az, csak másképp. Egy egyszerű ifjúsági krimi is lehet nehéz, mert tele van például bújtatott versidézetekkel. Az olvasó talán észre sem veszi, de a fordítónak illik megkeresni a létező magyar fordításokat, ha nincsenek, meg kell csinálnia, és belesimítani a magyar szövegbe úgy, hogy az utalások továbbra is működjenek. Nemrégiben fordítottam Yeats ifjúkori balladáit. Gyönyörűek. Mindegyik csupa zene. De nagyon kell rá ügyelni, hogy a rímek ne csilingeljenek túlságosan, hogy a szépen megmunkált ékkő ne hasson bóvlinak. Végső soron pedig azt hiszem Plath a legnagyobb kihívás. Több mint harminc éve vissza-visszatérek hozzá. Kemény, szikár, mégis csupa érzékenység, rejtély, visszafojtott hév. Jó. Mennyire törekszik ara, hogy minél ismertebb szerzők műveit fordítsa?
A nemrégiben befutott alkotó nagyon egyedi és letaglózó formában teszi fel azt a kérdést, hogy lehet-e, vagy egyáltalán, kell-e (át)élnünk egymás érzéseit és életét, és teszi ezt ráadásul úgy, hogy korántsem sablonos karaktereket vonultat fel, akik bármit tesznek, valamilyen szinten mindig igazuk van, és mindig tévednek. Így utólag igazán nagy szerencse, hogy a kezembe keveredett ez a könyv és elolvastam; egy jó, fontos és főképp sokkolni képes, nagyon mai írót ismertem meg David Vann személyében és egy emlékezetes olvasmányt az Akváriummal. Ezt a kötetet elsősorban edzettebb felnőtt olvasóknak ajánlanám, és óvva intek mindenkit attól, hogy a külső alapján döntsön: akit ez a túlságosan szelíd borító elriasztana, az megbánhatja, de aki ez alapján egy édes, kedves gyerektörténetre vár, az rossz helyen keresgél. Én csak azt tudom mondani: vegyétek kézbe a könyvet és merüljetek el az Akvárium szép, de veszélyes világában. Megéri.
És itt jön a "de". Miközben a szereplőkkel együtt lelki szemeinkkel szemléljük a mókás tengeri rákokat, az aranyos tengeri csikókat, a színes bohóchalakat, a langymeleg vízben egyszer csak feltűnik egy emberevő cápa… vagy még inkább, megragadja a bokánkat egy begőzölt óriás tintahal, ami azon van, hogy a mélybe rántson és pillanatokon belül miszlikbe aprítson. Ilyen hirtelen történik a váltás: egy édes, sablonos gyerektörténetből egy elmebeteg pszichothrillerbe… David Vann könyve iszonyatos érzelmi hullámvasút: az egekbe röpít, majd a mélybe ránt; repülünk, majd zuhanunk.
Augusztus 20 Tűzijáték, 2024