A társadalom lázadni kezd a kialakuló új rendszer ellen, de ezt egy véres lövöldözés elfojtja és kialakul a szélsőéges fundamentalista teokratikus diktatúra. A nők helyzete jelentősen megváltozik, mostantól fogva szinte semmilyen joguk nincsen. A bűnös, de termékeny nőket (pl. abortuszon átesettek, házasságtörők, leszbikusok) egyszerű béranyának képezik ki, amit szolgálólánynak neveznek a sorozatban. Kihelyezik őket olyan családokhoz, amelyeknél a feleség képtelen gyermeket szülni, így rájuk hárul ezen feladat elvégzése. Rendszeres időközönként a férj megerőszakolja őket és olyan életet kell élniük, amely a magzat fejlődésének kedvez, majd meg kell szülniük a gyermeket. Miután ez megtörtént, akkor a gyereket azonnal elválasztják a biológiai anyjától. Utána csak a szoptatás idejére kaphatja vissza, hogy az életerőssé váljon. Azonban sok nő még szolgálólánynak sem jó, mert ők nem képesek gyermeket szülni. Rájuk borzasztó sors vár, továbbá azokra is, akik ellenállnak a hatalom elnyomásának.
A termékeny nők ezáltal tárgyakká degradálódtak, a homoszexualitás pedig halálbüntetéssel jár. Érdekes kapcsolatokat vet fel még a sorozat többi cselekményszála, a múlt mellett a jelenben játszódó események mindenki cselekedetére próbálnak indokot adni. Egyrészt a szolgálólány parancsnoka intim viszonyban áll a nővel a gyermeknemzés miatt, mégis szigorú szabályok vonatkoznak arra, hogy a hétköznapokban mikor és hol találkozhat vele, de mivel állandóan dolgozik, szinte sosem látjuk. A legérdekesebb a parancsnok felesége, akit Yvonne Strahovski alakít (már a Dexterben is bizonyította, hogy milyen hidegvérű tud lenni). A feleség kénytelen elviselni, hogy szerelme más nővel hál a szeme láttára, illetve saját nőisége is megkérdőjelezhető, hiszen egy olyan társadalomban, ahol a szülés a legnagyobb kincs nőként, ő ezáltal nőiségét teljesen elvesztette. Ez a fajta frusztráció és a szolgálólányon kitöltött dühe kettőssé és kiismerhetetlenné teszik személyiségét, főleg azoknál a jeleneteknél, ahol nagyon finoman és átvitt értelemben arról beszélgetnek, hogy ez az új társadalmi rend mennyire életidegen és kegyetlen.
A témát, miszerint a nők csaknem 85%-a meddővé válik a környezetszennyezés hatására, már Az ember gyermeke is feldolgozta, de inkább utópia volt, mintsem disztópia, ugyanis itt jelentésében is benne van: ez egy szörnyű és nyomorúságos társadalmi felállást ábrázol, de nem a képi kontextusban. A Nickeknek, akik számára soha nem adatott meg, hogy igazi férfiként viselkedjenek és hamis ideálokban keresik magukat, a Lydia néniknek, akik legnagyobb igyekezetük ellenére sem képesek elnyomni emberi ösztöneiket. Azaz negatív karaktereit nem a George R. R. Martin-i cinizmussal vonultatja fel, hanem hétköznapi, sérülékeny figurákként, akik nem elvtelenségből, hanem saját aggodalmaik, hiányosságaik miatt építik fel és tartják fenn rendszerüket - de minden nap vezekelnek is ezért. A főszereplő June is látszólag csak azért kerül a szemünk elé, hogy minden egyes alkalommal helyretegyük magunkban, a legnagyobb áldozatok mégsem a rezsim működtetői - azonban az ő szerepe ennél jóval összetettebb. Az ő példája mutatja, hogy egy folyamatos vívódásban lévő, kétségek között vergődő rendszerrel szemben egyetlen személy akaratereje is mennyire eredményes lehet: June sem egy lelkesítő beszédeket tartó, egyedül bombamerényleteket kitervelő és végrehajtó klasszikus hős (sőt, az aktuális feminista példaképpel ellentétben még hadseregeket sem kaszabol le egymagában), egyetlen érdemi, de annál következetesebb cselekedete a 10 epizód során, hogy a mű tételmondatát magáévá téve nem hagyja magát.
June már nem egy hibákkal rendelkező, alapvetően pozitív főhős, hanem kegyetlen rohadék vagy önfeláldozó forradalmár – attól függően, hogy a cselekménynek éppen hova kell eljutnia a következő részben. És ezt már nem lehet azzal magyarázni, hogy az emberek szélsőséges viselkedésre képesek egy ilyen elnyomó környezetben: az írók egyszerűen aszerint változtatják a szereplők empátia- és intelligencia szintjét, hogy éppen mire van szüksége a történetnek. (Erre jó példa Fred Waterford is, aki az egyik részben simán bedől a világ legegyértelműbb trükkjének, a következőben pedig komplikált politikai lépéssel áll bosszút – mindkét esetben egy fordulat kedvéért. ) A flashback-jelenetek is fájóan hiányoznak, hiszen egyrészt a karakterek építésére is tökéletesen alkalmasak, másrészt mindig érdekes volt látni, milyen apró változások jelezték a közelgő radikalizmust. Legalább Lydia néni kapott egy remek eredettörténetet (Ann Dowd fantasztikus), de jó lett volna megnézni Janine vagy Rita sztoriját is.
Elkezdődött az utóbbi idők egyik legnépszerűbb sorozatának, A szolgálólány meséjének harmadik évada. Kérdés, hogy tud-e valami újat mutatni, vagy továbbra is csak szenvedést láthatunk. Az első három részről írtunk - kisebb spoilerekkel. Noha Margaret Atwood regénye a nyolcvanas években jelent meg, mondanivalója harminc évvel később aktuálisabb, mint valaha. A szolgálólány meséje tökéletesen illusztrálja, hogyan használják és alázzák a nőket, és feltétlenül érdekes, hogy nagyjából akkor mutatták be, amikor kirobbant a Weinstein-botrány, aminek hatására kibontakozott, majd szárnyra kapott a #metoo mozgalom. A feszültség tehát már a felszín alatt forrongott, már csak arra volt szükség, hogy valaki kimondja végre a nyilvánosság előtt is, és ebben a sorozatnak is, mintegy katalizátorként, fontos szerepe volt. A metoo rávilágított, hogy a fene nagy píszí azért nem úgy működik, ahogy kellene - mert szó sincs píszíről, az egész csak nyavalyás képmutatás, és tulajdonképpen semmi sem változott.
Augusztus 20 Tűzijáték, 2024